Minden alkalommal, amikor diabetológushoz megyek, rettenetesen félek. Pedig az én életem, az én vércukraim, az én döntéseim, és már az sem tud felzaklatni, ha nem kedvesek velem, mégis hasmenésem és hányingerem van, és hülyeségeket beszélek annak, aki épp velem van. Mert szeretem ha elkísérnek az orvoshoz.
Valahogy amikor azt érzem, hogy mindent jól csináltam a vércukraimmal, mindig hatalmas kritikában és szidásban részesülök, és amikor azt érzem, hogy minden szörnyű és már alig merem leírni az eredményeimet, akkor mindig megdicsérnek, hogy nem is volt ez rossz, és csak így tovább.
Ez az irracionális félelem valahogy közelebb hoz azokhoz a betegekhez, akiket én látok. Persze nem nehéz meglátni az összefüggést a két dolog között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése