2011. augusztus 14., vasárnap

szétesve, majd rosszul összerakva

anyával beszélgettem egész éjjel, miután egy hete nagyon csúnyán váltunk el.
végül a beszélgetés jól sikerült, egészen reményteljesen tettük le a telefont.

A beszélgetés alatt rájöttem, hogy születésemtől fogva elcseszett vagyok. Azt mondja mindenki, hogy büszke arra, hogy ennyit tudok küzdeni, és ennyi mindent értem el.

Nem értem el semmit. De ha elértem volna sem lennék boldog. Az tesz boldoggá, hogy küzdhetek valamiért. A munkámért, a páromért, az életemért. De annyira fárasztó ennyit küzdeni, hogy már nem is tesz boldoggá.

Egy-egy pillanatra boldoggá tesz egy jól felismert infarktus, egy beszélgetés a barátaimmal, egy elismerő szó. A fennmaradó pillanatok kétséggel, kérdésekkel, rágódással, küzdelemmel és lelkiismeret-furdalással telnek.

Azt kívánom, bár ne lennének büszkék rám a szüleim. Elég lenne, ha csak elfogadnának.
Azt mondtam szakács akarok lenni szeptemberben.
Ehelyett most el akarok menni SBO-ra dolgozni, hogy tanuljak.

Utána fogok járni ennek a szakács dolognak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése