Azt hiszem feloszlott a rózsaszín köd és gyorsan észrevettük, hogy tulajdonképpen egy nagy szakadék felett lebegünk, így mindketten nagyon gyorsan visszaiszkoltunk a saját szilárd talajunkra.
Tulajdonképpen nem változott semmi, mégis minden teljesen megváltozott. Még az ölelések közben is olyan, mintha 100km-re lennék.
Persze ehhez lehet, hogy hozzájárul a péntek nappal - szombat éjszaka - vasárnap éjszaka - hétfő nappal - kedd nappal - kedd éjszaka - szerda nappal munkával töltött időszak.
Persze ehhez a másik oldalról is ugyanez hozzájárul, kivéve a hétvégéket.
Valójában velem lehet a probléma,
egyrészt mert várok valamit. Nem szabad várni semmit.
Másrészt mert gondolkodom. Nem szabad gondolkodni.
Harmadrészt előre felé nézek. Nem szabad előre nézni.
Lehet, hogy önmagam becsapása, ha arra gondolok, hogy senkit nem akarok terhelni az életem végével, és akkor úgyis egyedül akarok majd lenni. De ebben a pillanatban talán segít.
Viszont az a legnagyobb szívás, hogy eddig is nehéz volt törődni és figyelmesnek lenni, hogy azt gondoltam hogy van értelme hosszabb távon, hát most milyen nehéz lesz, amikor csak azért vagyok kedves és figyelmes, mert az jó és lehet hogy lesz valami értelme később, de ezzel inkább ne is foglalkozzunk.
Amivel én nem foglalkozom, az nincs.
És ezzel terminálhatnánk is a dolgot, ha nem fájna annyira, és nem lenne még remény, hogy ez más lesz, mint ami az előző volt, ahogy LS szerint áll a helyzet.
Annyira naiv vagyok, hogy hihetetlen :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése